Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 2. rész

– Adj egy kis vizet, ne haljak meg szomjan! - kérte Sándor édesanyját, aki a kómában fekvő fián csüngött aggódó anyai szeretetének minden fájdalmával. Ángyó sietve indult a szomjúságot oltandó vízért, de mire nagyapámhoz ért már orrán, száján ömlött a vér. Halálát belső vérzés okozta.

Így halt meg az én drága nagyapám, akit soha nem láthattam. Csak a szobám falára kiakasztott fénykép őrzi arcát és alakját meg a róla mesélt történetek keltik életre emlékét. A legnagyobb szükségben, a háború borzalmait követő szörnyű katasztrófában öt gyerek maradt utána árván, a két kamaszodó nagyfiú, a legidősebb tizenöt éves, a legkisebb kétéves. A hatodik gyerek, Áronka a harmincas évek végén, kétévesen költözött a földi létből az angyalok birodalmába.

A halálhír hallatán nagyanyám másnap reggel újból útnak indult Vásárhelyre. Végtelenül nehéz útja lehetett.

Így vált a várva várt Úr feltámadásának örömünnepe az érintett családok számára a gyász örök emlékezetében a lélek végtelen fájdalmává. Az értelmetlen háborúkban elesett hősöknek, a falu központjában emelt emlékoszlopon a közösség emlékező kegyelete rávéste az égi létbe távozók azon nevét is, akiknek ártatlan életét a háborús ellenségnek szánt alattomos fegyver oltotta ki. Emlékük legyen áldott, lelkük nyugodjon békében mindörökké.

Nagyapám örökölt családi mesterségét illetően major volt - ami saját és közösségi tulajdonú törzsjuhászatot jelentett -, egy rendkívül szorgalmas és becsületes ember. Ezt a páratlan szorgalmat nemcsak gyerekei, unokái, hanem dédunokája génjeibe is átörökítette. Mindemellett, mérték felett szigorú, aki katonai fegyelmet követelt nemcsak magától, hanem fiaitól is. Apa számtalanszor mesélte el azt a felejthetetlen történetet, amikor pontatlanságáért szigorú büntetést kapott nagyapámtól.

Az eset húsvét hétfőjén történt. Tizenkét éves lehetett, amikor a megbeszéltek szerint délután öt órakor Parajdon kellett volna nagyapámmal találkoznia, akinek valószínű, hogy fontos dolga akadt a községben – többek közt két húgát a hervadástól megkímélendő locsolás -, és már délelőtt elindult a lovakkal. Hogy miért kellett apának nagyapával találkozni, az a történetből nem derült ki, de azt hiszem, ez a történet szempontjából nem is fontos. Édesapám figyelmét teljesen lekötötte az ünnepi locsolkodás, meg a frontról hazaérkezett katonákkal való beszélgetés. A délutáni öt óra távolinak tűnt. Mire észbekapott, és legyalogolt Parajdra, már hat óra is régen elmúlt. Először a vasútállomás mellett lakó Lidi nénjéhez ugrott be, de nagyapámat már nem találta ott.

– Juliskánál keresd, mert odament – és édesapám indult nyomban Juliska nénjéhez. Ahogy betért a piacra, már meghallotta a lovak csengettyűjét, aztán nagyapám alakját látta előszigorodni a bakról.

- Mi van öreg, most jössz? Mit mondtam, hány órakor legyél itt? No, majd beszélgetünk odahaza!

Ezzel a lovak közé csapva otthagyta apát Parajdon. Mire apa hazagyalogolt, a család már lefeküdt.

- Mikor megérkeztem, édesanyám felkelt, és a takarékra állított lámpát (petróleumlámpa) felhúzta – mesélte tovább apa -, mikorra levetkőztem volna, hogy lefeküdjek, édesapám kikelt az ágyból, és mintha folytatta volna a Parajdon félbehagyott mondatot:

- Megjöttél, öreg? Mit mondtam, mikor találkozunk? Egyet tanulj meg, máskor, amikor azt mondom, hogy ekkor és ekkor valahol ott légy, akkor ott legyél időben! – mennydörgött az apai szigor.

Ezután nagyapám -, aki nem volt túl magas ember, de annál erősebb, tetőtől talpig csupa feszülő izomköteg, bazalt keménységű mellkassal, széles vállakkal, melyet a reggeltől estig tartó kemény, fáradságos, verejtékes fizikai munka acélozott meg – fél kézzel megragadta apát, felemelte, és úgy vágta be Feri bátyám mellé az ágyba, hogy az ágy beszakadt alattuk. Nagyanyám féltő jósággal jegyezte meg:

- Azért osztán nem kell megölni azt a gyermeket!

- Úgy megvert - mesélte apa -, és hangjából nem érzek ki szemrehányást, inkább mélységes szeretetet a túl fiatalon eltávozott apa iránt, akire, annyira, de annyira szüksége lett volna a gyerekeknek, a családnak -, hogy azt soha az életben nem felejtem el. Nem lehetett vele gatyázni. Az iskolában, ha rossz fát tettünk a tűzre, és megvertek, nem mertük megmondani, mert otthon is kaptunk ráadást. Abban az időben, az iskolában a helytelenkedést, fegyelmezetlenséget keményen büntették. Fenyítőeszközként szolgáló nádpálcával vertek a csintalan gyerekek ülepére. Ha a szép szó nem, a nádpálca biztosan eredményesnek bizonyult.

A pontosság fegyelme annyira végigkísérte egész családunk életét, hogy a kérdéses időben inkább hamarabb ott voltunk, bárhová kellett menni. Ezen oknál fogva soha nem tudtam mások késését tolerálni.

Apa emlékeiből szívesen idézek egy meghatóan szép történetet a lovaikról, amely már nagyapám halála után esett meg.

- Tizenhat éves lehettem, és fáért mentem a lovakkal a Küsmödi kő alá. Már késő délután volt, mire kiértem. Az előkészített fát, amit már azelőtt való napokban felvágtunk, csak fel kellett raknom a szekérre. Ekkora mennyiségű fát kétszer szoktunk kihozni a dombra, de mivel későre járt az idő, én mind felpakoltam a szekérre, és elindultam a lovakkal, Bandival meg Csillaggal. Útközben egy patakon kellett átkelnem, de a szekér egyik kereke besüllyedt. Hiába nógattam a lovakat, nem húztak. Közéjük csattintottam az ostorral, azonban ezzel csak rosszabbat tettem, mert nem húztak egyszerre, egyik előre, másik hátra. Már éjjel tizenegy óra lehetett, teljes sötétség, még holdvilág se, hogy valamennyire látni lehessen. Nem tudtam mitévő legyek, lepakoljam a rengeteg fát, hogy így a besüllyedt szekeret könnyebben ki tudják húzni a lovak, vagy az egyik lóval elmenjek, és reggel majd lóháton visszajőve kihúzatom a szekeret? Némi töprengés után az utóbbi mellett döntöttem. Az egyik lovat kifogtam, és hazalovagoltam. Éjjel egy óra körül lehetett mire hazaértem. Bevittem a lovat az istállóba, és lefeküdtem. Hajnal fele azt mondja édesanyám:

- Nyerít a ló a kapuban.

- Nyerít, amelyik a pajtában van.

- Nyerít a ló a kapuban – ismételte meg nyomatékosan édesanyám.

Az lehetetlen. Vajon valaki arra járt volna, és levette volna a lóról az istrángot, mert én azt rajta hagytam, igaz a gyeplőszárat kiakasztottam - gondoltam magamban. Édesanyám felkelt, kiment a kapuba, és a ló ott állt a szekér teljes rakományával együtt.

Csillag egyedül vonta ki a patakba süllyedt szekeret. A fával kétszeresen megrakott terhét olyan helyeken húzta, vontatta haza, ahol nappal és felügyelet mellett is veszélyes az út, mert néhol annyira lejtős, hogy kerékkötőt kellett alkalmazni. Egyetlen darab fa nem hiányzott a szekérről.

Drága Csillag! Én most gondolatban átölelem a nyakad, megsimogatom a sörényed, és kockacukorral jutalmazom bátorságod, páratlan hőstettedet. Örök emlék legyél a csodálatos állati tettek oltárán. Béke poraidra akárhol vagy! Ismeretlenül is nagyon szeretlek.

- Nagyon okos állat a ló – magyarázta apa tovább. Ez a nemes állat éjjel rendkívül fél egyedül, és ez megtöbbszörözi erejét. Amúgy nagyon ijedős, hátulról nem szabad megközelíteni, csak, ha szólsz hozzá. Néha még a madár hirtelen felröppenése is megijeszti. Azt is megfigyeltem, hogy szürkületkor nem kell hajtani, mert úgy száguld haza, mint a villám. Ha éjszaka kimentünk a határba, és ott aludtunk, akkor a tűz mellett az ember közelében maradt. Amint megvirradt, már bátran távolodott el tőlünk. Ha bántod, csak bajod van vele. Nem szabad bántani, jól kell tartani, és akkor úgy húz, úgy repül, mint a madár.

Minő nagy bölcsesség! És ehhez nem szükséges filozófiai könyveket olvasni. Csak nyitott szem, megfigyelés és következtetés. A szeretetteli bánásmód embernek, állatnak szárnyakat ad. Csillag, ez a nemesszívű állat, miután nagyanyám szükségből egy távoli faluba eladta, alkalomadtán mikor „kötöttségeiből” kiszabadult, hazament. Sajnos vissza kellett vinni őt új gazdájához, akik a későbbiekben nagyon vigyáztak a „szabadságára”.

Ősidőktől kezdve a földművelő ember minden tárgyi és élő vagyonával megfontoltan bánt el, mindkettőt megbecsülte. A munkaeszközként használt igásállatok emberi bánásmódban, gondviselésben részesültek, hisz odaadó társnak bizonyultak a mindennapi kenyér megteremtésének verejtékes munkájában. Az állatokkal való emberséges bánásmódra példa a szomszéd bivalyok viselkedésének története, akik, csak a gyermek Katicának voltak hajlandók tejet adni. Amikor két napra elment otthonról, a félelmetes, nagytestű és köztudottan makacs bivalyokat nemhogy megfejni, de még megközelíteni se lehetett. A kislány hazaérkezésekor az állatok újból kezes bárányokká váltak, és tették a kötelességüket. A rejtély oka, hogy a kis Katica, fejés közben énekelgetett, így a behemót bivalyok a tejadás pillanatában hozzászoktak az e fajta vidámsághoz.

Az állati furfang példás esete - a családi kecskeállományt gazdagító – egy furcsa szerzetű kecske viselkedése. Amint megjelentek a gombák a mezőn, ez a bolond jószág este nem tért haza a nyájjal, hanem a legelőn maradt „gombászni”, kedvenc eledelét lakmározni. Különcködése bosszantotta a családot, mert az általa szolgáltatott tejadag kimaradása csökkentette a belőle készült sajt mennyiségét. Mivel az eset, több egymást követő napon is megismétlődött, a család elhatározta, túljár a kecske eszén. Következményképp kolomp került a nyakára. Azonban ez sem jelentett akadályt ínyenc eledele megszerzésében. Mielőtt a csorda hazaindult volna, kecskekoma annyira megfeszítette a nyakát, hogy a kolomp csendben maradt, ő maga pedig a magas fűben láthatatlanul elhasalt. Addig maradt ebben a szokatlan testhelyzetben, amíg a nyáj elvonult. Torkosságának azonban ára volt. A tőgyekben felgyülemlő tej feszítése kegyetlen fájdalommal járt. Hogy szenvedésén enyhítsen, valami hihetetlen nyaktekerő mutatvánnyal, szájával elérte tőgyét, és amennyire lehetett kiszívta a benne összegyűlt tejet. A család végül nem tehetett mást, mint elfogadta az eszes kecske hóbortját.

Életem megvalósulatlan álma egy olyan természetközeli, kertes családi ház, melynek verandája az éltető nap sugaraiban tündököl. Vágyálommá vált a régi ház karbantartása, megőrzése, mely nagyanyám halála után gazdátlanul várt egy jobb sorsra, pedig hány nyarat szerettem volna ott tölteni csendben, békében, nyugalomban. Azonban a nagyszülői háznak és kertnek lassú pusztulását a megsemmisülés követte. Hogy minderről miként vélekedhet a ház mögötti körtefa alatt nyugvó két Lidi mami, csak sejteni vélem. Valószínű ugyanazt, amit apa gyerekkori emlékeiből egy óvodában tanult vers sorait idézve mondott nekem, amikor a ház eladására gondoltak. Pósa Lajos Anyám intése című verse az ősi földhöz való ragaszkodás kiirthatatlan érzésének megőrzéséről szól:

„El ne add az ősi házat,

El ne add az ősi telket,

Hol a csűrön késő őszig

Gólyamadár kelepelget.

Ha elfáradsz a világban:

Gyere haza megpihenni,

Az öreg fák árnyékában

Szép időkre emlékezni.

Rád nevet, mint hajdanában,

A cseresznye, piros alma;

Gyermek leszel újra fiam,

S belefogsz egy dalba.

Szántófölded kenyeret ád,

Az a föld jó kalásztermő!

Friss vizet a csörgő patak

Tüzelőnek fát az erdő.

Gyümölcsfáid oltogatod,

Tisztogatod, nyesegeted,

Ablak alatt a kis kertben

Az utakat rendezgeted.

El-elsétálsz a mosolygó,

Virágok közt andalogva…

Úgy-e fiam hozol majd ki

Egy-egy szálat a síromra?

El ne add az ősi házat,

El ne add az ősi telket,

Hol a csűrön késő őszig

Gólyamadár kelepelget.”

Sem magyarázkodást, sem mentegetőzést nem írok le mindarról, hogy e többtényezős rendszerben mi vezetett el annak pusztulásához, amit talán én szerettem és értékeltem a legjobban. Legyenek bármilyenek a társadalmi, szociális körülményeink, nehézségeink, amelyek bár leginkább a széthúzást, elidegenedést, szétszórást segítették és segítik elő köreinkben a történelmi idők hosszú során, akkor sem tehetünk engedményeket ősi múltunk, önmagunk felszámolására. Erre intő tanulság lehetne a mi esetünk. Amióta mindaz, ami örökre megsemmisült és eltűnt, azóta a lelkem – bár oszthatatlan – összetört. Egy darabkája ott maradt az ősök elporladt csontjai mellett, szüntelen az ősi földön vánszorogva, a múlt hűlt helyén keseregve. Mindennapi imám ezért nem lehet más, mint őseim földjéért Végh Antal csodálatosan megható soraival imádkozni:

„Uramisten, ne engedd leverni Gyímes szárnyaid oltalma alá igyekvő faluvégi kis házainak eresze alól a fecskefészkeket. Uram, ne engedj farkascsordákat a Hargitán legelésző nyájak nyakára, ne hagyd, hogy elvesszen az utolsó kolompszó is. Ígérd meg, Uram, hogy megőrzöd a Csíki-havasok friss, tiszta lélegzetvételét is, ha már arra jársz. Ha jártál valaha is Székelyföld apró falucskáinak százados és fehér, konok és vihart álló piciny templomaiban, ha hallgattad valaha is a Nyikó és a Nyárád vizeinek suttogó, félve, bujkálva mondott imádságszavait, ha hozzád is elfolydogáltak már a Kis-Küküllő és a Hideg-Szamos, a Tatros és az Olt vizeinek könnyel kevert cseppjei, akkor most nem lehetsz szűkmarkú, akkor most nem tagadhatod meg Oltalmazó Kezed simogatását Erdély verejtékező homlokán. És akik ott maradnak, Uram azokra vigyázz a legféltőbb gondoskodással. Szabadítsd meg Erdély cudar gályáinak minden rabját, Uramisten!”¹

1 Végh Antal: Egy hitetlen imája (részlet)


Budapest, 2019.05.07. Petrás Magda
Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 1. rész