Édesapám, Petrás Gergely emlékére - 1. rész

Életünk során az idő múlása sok mindent megváltoztat bennünk, körülöttünk, de egyet nem tud, a szülőföld, az őseink iránti szeretetet, tiszteletet. Ezzel az írással szeretnék emléket állítani és megőrizni édesapám falujáról, őseimről rám maradt történeteket. Szükségünk van múltunk megmaradt emlékeire, hogy erőt adjon, hogy a jelenben és a jövőben élni segítsen. Életem során ebből az ősi múltból tudtam erőt meríteni, amikor úgy éreztem nincs tovább, abból az erőből, amit Benedek Elek „őserőnek” nevezett: „Mi az őserő? – kérdi. Testnek és léleknek az az ereje, mely évszázadok óta porladozó ősök porából sarjadozik, s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, sorsnak zordságával dacoló. Romlott vért mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tűzokádó.”

A régi székelyek azt tartják, hogy az igaz embernek hét felmenőjét kell ismerni. Napjainkban a legtöbb ember legjobb esetben is a nagyszüleit ismeri, régi időkről nem sokat tud. Ezért írom a család történetét, hogy az utánam jövő nemzedék megismerje, nemcsak múltba merült világunkat, hanem saját gyökereit is, amelyet elfeledni vétkes cselekedet. Gyökereinkhez való örök hűség Isten adta követelmény, nemzeti, családi kötelezettség.

Gyermekkoromban azon ritka alkalmakkor, amikor a vakációt drága nagymamámnál tölthettem a nyári napsütésben élvezettel nyújtóztam végig a kerti fűben. Néztem a könnyű bárányfelhők kergetőzését, a fák lombjainak ringatózását. Szerettem a békét, a csendet, a nyugalmat, amely mindig körülvett, ha kimentem a kertbe. Ilyenkor mintha az idő is megállt volna. A kert alsó feléből ráláttam az udvarra, a kapuhoz vezető utca kis szegletére, a szomszédos házakra, a felső végéből elém tárult a falu és a környező falvak látképe: Felsősófalva, Parajd, Atyha. A kert után már csak a közvetlen természet végtelensége következett, a mező, aztán az erdő. Az emberek szerint az egyiknek szeme, a másiknak füle van. Kedvenc helyem a tornác, szemben az odorral (a csűr felső része a sarjúszéna tároló helye). Időjárástól függetlenül, napsütésben, esőben, itt beszélgettünk. A kőből épült ház nyáron annyira hűs volt, hogy a nyári lenge ruhát melegebbre kellett váltani.

Esténként a négylábú vaskályha mellé ültem édesapám zöldre festett, fából készült egykori katonaládájára. (Annak idején a katonakorú fiúk személyi holmija számára készült ez a zárható láda. A két-hároméves katonaság ideje alatt a laktanyai ágy lábvégének a közében együtt várta a fiúkkal a katonaság végét.) Mélázva hallgattam a hamuvá hamvadó fa pattogását, és néztem, ahogy a lángok fénye ugrándozó árnyakat vetett a falakra, bútorokra. Hűvös estéken a kályha melege magába burkolt, és olyan különös világba varázsolt, melynek hangulatát nemcsak ott és akkor éreztem, hanem életem későbbi szakaszában is, amikor szűnni nem akaró honvágyam elviselhetetlen súllyal nehezedett lelkemre, és legszívesebben azonnal hazaszárnyaltam volna a régmúlt világba. Szerettem nézni nagyanyám serény ténykedését, ahogy békésen tett-vett, vagy csöndesebb időszakban, ahogy a Bibliát olvasgatta. Fiatalon, harmincnyolc évesen maradt özvegy, és nagyapám halála után nem ment férjhez.

Annyira szerettem ezt az egyszerű, puritán szobát recsegő padlójával, festett bútoraival, nagyanyám házi készítésű szőnyegeivel, takaróival, gerendás mennyezetével, nyikorgó ajtaival, hogy legszívesebben kiemelném, és idetenném a helyére mindannak, ami most körülvesz. Reggel és este az ágyban fekve hallgattam a ház mögötti patakocska nyugtató csobogását. Tiszta, jéghideg vizével mosakodtam reggelenként – mint mindenki a családban az eltelt évtizedek során -, s az érdes, szőttes törölköző pirosra dörzsölte az arcomat. A reggeli harmatos fű nedvesre simogatta lábam, mely talpam nyomán csendesen elfeküdt a földön.

A ház két szobája közül csak egy volt használatban. Az úgynevezett „belső házban”, vagy „tisztaszobában” csak vendégnek vetettek ágyat. Ebben a belső házban töltöttük mézeshetünk éjszakáit férjemmel. Ugyanitt dagadozott a szuszék tele liszttel meg ükanyám hozományos ládája. A láda fedelének belső részére festett 1872-es évszám - férjhezmenetelének éve -, már halványodva emlékeztet a jelentőségteljes eseményre. A hozománnyal teli stafírungos láda érdekessége, hogy a leány kezének megkérésekor, az édesanya a hozományládát faggatta férjhezmeneteli szándékáról annak ütögetésével:

- Hallod láda, hallod pénz! Férjhez kérnek, férjhez mész?

A kérő csak később, a családi tanácskozás után tudhatta meg a leánykérésre adott örömteli vagy kikosarazó választ.

Szintén évszázados hagyomány az a rendkívül bölcs tanács, amivel a sófalvi székely asszonyok útjukra engedték leánygyermeküket, ha elhagyták szülőfalujukat: „Vegyed a reménységnek gyökerét, a hitnek levelét, az engedelmességnek rózsáját, s mindezt törd meg az ártatlanságod mozsarában, s főzd mindig az egészet szeretettel, s meglátod, hogy nagy hasznát veszed az életben.”

A ház bútorai évszázados régiséget árasztottak magukból, s a hajdan élénk színekben pompázó festett bútorok, nagyanyám halála után kopottan árválkodtak az elhagyott, üres házban. Szinte mindent a halványkék szín uralt. Az ágyak színe kékben pompázott valamikor piros tulipánokkal, fehér gyöngyvirágokkal díszítve. A székeket, a kredencet, a karos padot újrafestették az eredeti kék színnel, de már nem kaptak mintázatot. A fenyőfa csodálatos tulajdonsága révén a szú nem kezdte ki, a belőle faragott bútor szinte pillekönnyű. Egy évszázad múltával, ha a festék kopását helyrehoznánk, akár új bútordarabként csodálhatnánk meg. Amikor nagyanyám megbetegedett, az egyik ágy lábait levágták, hogy könnyebben tudjon kikelni belőle. A régi ágyak ugyanis magasabbak voltak a ma használtakhoz képest. Hogy miért? Tamási Áron szülőföldjére való emlékezésében ad rá magyarázatot: „magos itt falun az ágy, mintha intene arra, hogy ég és föld között van az alvó: a földi élethez sem közelebb, mint a szabad lélek birodalmához. Másként is fekszik belé az ember: fölfelé megy érzéseivel együtt…”¹A szoba bútorzatát egy század eleji varrógép egészítette ki (fontos eszköz a család ruházatának, használati eszközeinek a megvarrásában), a kredencben még gyerekkoromban egy ferencjóskás csupor díszelgett. A falon dédanyám hagyatékából egy szépen festett falióra mutatta, ketyegte az idő múlását. Az ajtó, az ablakok keretének világoskék színe olyan, mint az ősi székely zászlóé. Ezt a gondolatomat cáfolta meg Bözödi György 1936-ban megjelent írása, miszerint egykor törvényszerű parancs volt a jobbágyoknak és zselléreknek kékre festeni az ablakokat megkülönböztetésül a szabad székelyektől. S bár 1848 törvényileg eltörölte ezt a megkülönböztetést, az utódok, ha új házat építettek továbbra is önként vállalták az egykori megbélyegzést, talán, mert nincstelen helyzetük semmit sem változott.

Amíg nagyanyám élt, életteli volt a ház, az udvar, a kert. Még most is érzem a reggeli teához frissen szedett fodormenta átható, szobát betöltő illatát. Mióta az égből tekint le ránk, a ház és környéke enyészetnek indult. A házat nagyapám építette kalákában, mert annak idején mindenki mindenkinek segített a házépítésben. A kaláka olyan – ma már nem, vagy alig létező - közösségi rendszer volt, amely a nagycsalád megtartó erejéből, az egymásrautaltságból fakadt. A csűr az odorral szintén az ő keze munkáját dicsérte. Az utca szinte semmit se változott édesapám gyerekkora óta, csak annyiban, hogy új házak épültek a régiek helyére az utóbbi években. A faluban nem aszfaltoztak, néhány éve csak a főutat. Tudtommal a falu lakossága a többi székely falvak átlagához képest nem fogyatkozik oly vészesen. Az idősek mellett a fiatalok is maradnak. Bár nem minden esetben a hagyományos építkezési stílust követik otthonuk megépítésében, mégis a falu megmaradását szolgálják. A régi házak sajátossága volt, hogy a konyhából - amely központiságával a társalgó, a nappali szerepét töltötte be -, nyílt a két szoba. A ház alatt pince. A padlás, a tornác elmaradhatatlan része volt a felépített otthonnak. Ami a tornácot illeti, szokás volt oszlopait kopjamintákkal díszíteni, valamint a tornác deszkáinak összeillesztésénél tulipánt vágtak ki. A hagyományos arculatú házak építése, székelykapuk állítása, a régiek felújítása nemcsak a hagyomány, a falukép megőrzését, az önazonosságát őrző közösséget jelentené, hanem a műemlékszámba menő megóvást, megvédést is.

Áldott emlékű dédanyám nagyon összetartotta a családot, szeretetteljes személyisége, segítőkészsége feledhetetlenné tette személyét nemcsak az unokák, hanem menyei, vejei számára is. Nagyanyám a tőle megörökölt fényképeket kiakasztotta a „belső ház” falára, amelynek egy része most már az én szobám falát díszítik. A sokágú, számomra már ismeretlen rokonságból volt, aki székely harisnyásan, de akadtak olyanok is, akik már Amerikát megjárt városi öltözetben tekintettek rám. Temetőkben porladó testük valaha élő mását már csak ezek a fehér-fekete lenyomatok őrzik. Senki nem emlékszik már életük fájdalmaira, örömeire, álmaira, emberemésztő- vagy megváltó gondolataira. Semmi sem marad itt, mindent magunkkal viszünk az ismeretlen túlsó partra megosztatlanul, ahogy a költő írja:

„Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

Sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó,

S a könyv, e könyvem gránit-kriptabolt.”²

Jóképű dédapám a székely lovasezred egyenruhájában (alig van túl a harmincon) férfias büszkeséggel, délcegen mosolyog rám. Talán nem is sejti, hogy ez a háború (mint megannyi a századok során) a legfontosabb dolgoktól fogja megfosztani: az életétől, a feleségétől és öt pici gyerekétől. A legidősebb, nagyanyám 1907-ben, a legkisebb 1915-ben született. Csizmába bujtatott lábait egy már megfakult rózsa szirmai takarják el egy évszázadnyi idő óta. Még nagyanyám tette oda, ha már sírjánál nem tudjuk kegyeletünket leróni, mert nem tudni merre, hol, milyen idegen tájon rögösödnek földi maradványai. Drága dédanyám alig volt túl a harmincon, mikor Zsombori dédapámat, mint a székely lovasezred huszár katonáját a haza szolgálata a frontra hívta családjától, gyerekeitől, akik közül a legkisebb újszülött csecsemő volt. A bevonulás előtt még egy utolsó közös fotó készült Kolozsvárt róla, dédanyámról és kislány nagyanyámról. A fronton halt meg. Emléke legyen áldott. Teste, lelke nyugodjon békében.

Déd- és nagyanyám nem az egyedüliek a generációk sorában, akik a háborúkban gazdag történelmünk okozta tragédiák következményeként egymagukban nevelték fel gyermekeiket, és ők tudják a legjobban, mennyire nem volt ez könnyű. A gyerekek korán megismerték a nélkülözést és a kemény munkát. Gyerekfővel váltak családfővé, kenyérkeresővé, ami a tanulás abbahagyását, a gyermekkor végét jelentette. Télen cipő hiányában édesapám a nyakában vitte húgát nap, mint nap az iskolába. Lábait „zsebre vágva” melengette. Tizenhét éves korában már a lupeni bányában dolgozott, vagy módosabb háznál szolgált, a mezőn dolgozott, az állatokra ügyelt. Családfenntartóvá válni a meghalt apa helyett tizennégy és tizenöt éves fejjel nem kevés felelősség. A falu számtalan családja jutott hasonló sorsra, mint a miénk. Nagyanyám szerint: mindenki a maga keresztjével. Ha régi időkről faggattam, nem szívesen emlékezett, szűkszavúan válaszolt.

- Nehéz idők, jó hogy elmúltak.

Petrás ükapámról, Petrás Györgyről őrzi a családi emlékezet, hogy dédapámmal együtt első feleségétől, az ükanyámtól hat gyereke született, annak halála után az új feleség, akinek férje meghalt, szintén hat gyereket hozott a családba. Ükapám ötvenhét évesen nősült újra, és még négy gyereke született. Ketten tizenhat gyereket neveltek fel. A felesége által állított fejfa a kertünk végében található Lukács féle temetőben sokatmondóan őrzi emlékét: „Itt nyugszik egy hű édesapa, Petrás György. Élt 77 évet, meghalt 1910. július 17-én. Ez emléket állította hű neje Bokor Lídia, kivel élt húsz évet.”

Ha ma csak egynegyede születne meg az ükapám által felnevelt gyerekeknek, kevésbé kellene a nemzet kiöregedésétől és rohamos fogyásától tartanunk! Nagyszüleim idejében a nők, de főleg a vidéki asszonyok nem ismerték azt a fajta modernkori emancipációt, amely az anyaságot háttérbe szorította volna. A gyermekáldást Isten áldásának tekintették, amely az életet, a jövőt jelentette mind a család mind a nemzet szempontjából. Úgy tartották „egy gyermek nem gyermek, két gyermek az fél gyermek, három gyermek egy gyermek”.

1945. március huszonharmadikát egy váratlan és szomorú esemény tette örökemlékezetes nappá családunk történetében, akárcsak hetvenhárom évvel később 2018. március huszonnegyedikét.

Az elsőn nagyapámat ragadta el a kíméletlen halál családja köréből legszebb férfikorában, mindössze negyvenkét évesen. A másodikon édesapám búcsúzott el tőlünk azzal a különbséggel, hogy az ő halála, betegsége és idős kora miatt várható volt. Ennek ellenére pótolhatatlan űrt hagyott maga után. A két dátum érdekessége, hogy mindkettő a húsvéti nagyhét előtti hétre esett, és még napra pontosan is megegyezett volna. Apa halálának órája csak azért „csúszott” egy napot, mert imáimat meghallgatták az égiek. Arra kértem őket, ne a lányom névnapján hagyjon el minket. Kimondhatatlanul szerették egymást. Így, az ő hallatlan élniakarása néhány órát nyert, csak testi szenvedései tartottak tovább.

A nagyapám halálát, és más családi történeteket az ő emlékezete alapján írtam le.

A család, a falu a tavaszt, a küszöbön álló húsvéti ünnepet és talán mindennél jobban, a háború végét várta. A korai húsvét méltó megünneplése útra ösztökélte az embereket. Aki tehette a vásárba készülődött Marosvásárhelyre. Néhány rokon, szomszéd nagyapámat kérte fel fuvarosnak, aki szívesen vállalkozott az útra. Az újonnan elkészült szekér emígy kipróbálásra kerülhetett.

Édesapám gyermekkori emlékei szerint házőrző kutyájuk az állatok különleges ösztönével érezte meg a küszöbön álló tragédiát. Március hűvös, koratavaszának korareggeli óráiban, az útrakészülődés ideje alatt rendkívüli nyugtalansággal, fájdalmas nyüszítéssel nyargalászott a kertünkből a szomszéd Káli Lajosék tornácába, majd a szekér körül ténykedő nagyapám lába körül ugrált. Az alkalmatlankodó, kétségbeesetten szűkölő házőrző jószágot mindkét helyről többszörösen elkergették. Figyelemfelkeltő, vészjósló viselkedését nem vették fontolóra. Ha sejtetni vélték volna, hogy a halál árnyéka vetődik útjukra, biztos változtattak volna szándékaikon. És mennyire másképp alakult volna akkor minden!

A vásárba indulók egymás nyomába szegődő szekérsora Nyárádmagyarósnak tartott. És ott fenn a magyarósi tetőn a könyörtelen végzet egy rejtett akna képében nézett szembe a kiszemelt áldozatokkal. A körülbelül ötven kilométer távolságra fekvő Marosvásárhelyt, a vásárba igyekvők nem a szokásos úton közelítették meg. A választott útrövidítés térben és időben végzetes tragédiának bizonyult. A márciusvégi hótakaró alig volt olvadóban. Hófehérségével eltakarta, elrejtette az alatta szunnyadó gyilkos fegyvereket, melyeket a németek szórtak el még ősszel a bevonuló orosz katonák megsemmisítésére.

Nagyapám szekere utolsóként zárta a sort. Az előző szekerek egyike sem érintette oly mértékben a rejtőzködő aknát, hogy az felrobbanjon. Az aknarobbanás nagyapa szekerének hátsó kerekét érte.

- Az öt ember közül egy maradt életben, Sándor bátyám, aki egy hónapig volt kómában. A másik három ember testét darabokra tépte az akna, köztük az édesapám mögött ülő Káli Lajosnét is – emlékezett fátyolos tekintettel a történtekre édesapám.

- Úgy táncolnak ezek a csikók, hogy segítek megfogni én is a gyeplőt! – ajánlkozott segítségnek a lovak furcsa viselkedéséből rosszat sejtő Sándor bátyánk.

- Ne félj fiam, amíg az én kezemben vannak! Tőlem még ló nem szaladt el! – felelte öntudatosan nagyapám.

- Aztán többre már nem emlékszem - mesélte sokkal később a maradandó rokkantsággal, de sérüléseiből felépült Sándor bátyánk a családnak.

Drága nagyapa, ha sejtetted volna az elkövetkező pillanatok drámai eseményét, akkor csak egy kicsit, egy egészen kicsit biztos más irányba fordítottad volna a kocsid rúdját, mint ahogy kedvenc, szomorú nótádban volt szokásod énekelni: „Megfordítom kocsim rúdját a kanyargó Szamos mentén”. De nem tudhattad, és a bekövetkező hatalmas robbanás a békés menetből gyászmenetet varázsolt. Családod, családok lelkére sűrű bánatfelhő nehezedett.

Az első döbbenet rémületéből felocsúdó emberek megállították a szekérsort. A vérző szívű, a hosszú háborútól is megviselt közösség az újabb szörnyűség drámájában lehajolt összeszedni a három szerencsétlen ember szanaszét heverő, roncsolt testének véres darabjait. A földi maradványok gondos elhelyezése után, nagyapám sértetlen, de ijedt lovait befogták a szekérbe, s velük szállították haza a halottakat. A lovak a robbanást követően az ijedtségtől előre szaladtak vagy kétszáz métert, majd összebújva megálltak. Csak szelíd nógatással sikerült szekérbe fogni a nehezen nyugtatható, remegő lovakat. A szomszéd Káli Lajosné három árva gyereket hagyott férjére. Lajos bá évekkel később megkérte nagyanyám kezét, mint sorstársnak az iszonyú tragédiában. De nagyanyám nem akart férjhez menni. Még ötven évet élt özvegyen.

A többi szekér utasai a két sérültet beszállította a marosvásárhelyi kórházba. Nagyapámat - bár látszólag semmilyen külső sérülést nem szenvedett -, szintén a kórházba került, Sándor bátyánkkal együtt.

- Másnap, édesanyám meg Sándor szülei - Mihály bátyám és ángyom - indulni akartak Vásárhelyre a sérültekhez, viszont nem akadt vállalkozó, aki a megrémült, nehezen kezelhető lovakkal menjen, mert igazán csak édesapám tudott velük bánni. Feri és én se mertünk a lovakkal elindulni. Én akkor a tizennégyet, Feri a tizenötöt töltötte be abban az évben – fűzte tovább édesapám a történet fonalát. Végül mégis akadt egy férfi, Káli Káruj személyében, aki felajánlotta segítségét nagyanyámnak. Másnap reggel útnak indultak a kétségbeesett szülők és az aggódó feleség.

- Nem is volt baj velük (a lovakkal), addig, amíg le nem kellett ereszkedni a magyarósi tetőn. Ott csak két lábon jártak, és csak úgy horkoltak. Mikor túlmentünk a baleset színhelyén már nem volt baj. Délidőben megérkeztünk Vásárhelyre. A visszafele úton összeszedtem a gyeplőt, jó erősen tartottam, közéjük suhintottam, és úgy jöttek mind a madarak – adott helyzetjelentést a robbanástól megviselt lovak viselkedéséről Káruj.

Nagyapám már messziről meghallotta érkező lovainak csengettyűjét, és derűsen konstatálta:

- Jönnek a lovaim! - és elébe ment nagyanyámnak, akit házasságuk derekán is odaadóan szeretett. Súlyos betegsége idején kímélettel bánt vele, elvégezve az „asszonymunkát”. A tőle való búcsúzáskor – mely végsőnek bizonyult - meghagyta, hogy vigyázzon a gyerekekre, nehogy a lovak kárt tegyenek bennük. Talán nem is bánta, hogy az új szekér odalett. Arra gondolhatott, ha egészsége lesz, akkor újabb szekér is lesz.

Nagyanyám látva nagyapám testi épségét - akit az orvosok megfigyelés céljából tartottak vissza a kórházban - megnyugodva indult haza. Azonban mire Marosvásárhelyről hazaért, a gyerekek már értesültek nagyapám halálhíréről. A gyászhírt közlő sürgöny ott remegett a kezükben. Felfoghatatlan, hogy a baleset utáni ép testű, járni tudó, kedélyes nagyapám minő hirtelenséggel halt meg. Nagyapám a nagyanyámmal való találkozás után visszament a kórterembe, és leült az ágy szélére. Hirtelen rosszullét fogta el.

1 Tamási Áron: Szülőföldem

2 Áprily Lajos: Vallomás

Szerző: Petrás Magda
Folytatás következik...

Dédapám, Zsombori János

Dédszüleim (Zsombori János, Lukács Lídia) és nagyanyám

Nagyszüleim Petrás Ferenc és Zsombori Lídia esküvője 1929-ben