Molnár Miklós visszaemlékezései

   1923-ban Alsósófalván születtem gazda ember gyermekeként. Ötön voltunk testvérek, de a gyermekek közül én voltam a legrosszabbik. Hét osztályt jártam, akkor annyi volt a falunk béli iskolában. Erzsike tanító néni tanított. Mielőtt megkonfirmáltam, úgy 13 éves lehettem, amikor pakulárkodtam a havason a marhák mellett. Volt a faluban egy Káli Károly nevű pásztor, aki eljött apámhoz, és azt mondta, hogy kellene egy gyermek a marhák mellé. Apám a nagyobbik testvéremet akarta odaadni, de ő rám mutatott s azt mondta, hogy „Nekem ez kell, ne!”. Akkor apám azt mondta, hogy „ezt hiába viszi el, mert ez rossz gyermek, nem fog megülni a marhák mellett”. De a pásztor azt mondta, nem bánja, úgy is én kellek, mert oda is kurázsi kell, hogy ne féljen a vadaktól. Azt mondta nekem „na ide figyelj, aztán nekem szót kell fogadni, nekem aztán ne hazudj, mert hazugsággal az állatot tartani nem lehet”. Egy párszor próbára is tett, megmondta, hogy merre menjek a marhákkal, azt is mondta, hogy ne féljek, mert olyan helyre nem küld, ahol bajom lesz, de képes volt utánam lesni, hogy hadd lám oda megyek-e ahova ő mondta, vagy hazaszökök. Egész addig pakulárkodtam, amíg már jó nagy suhanc lettem, akkor aztán hazakerültem apámékhoz. Mert már az a pásztor sem pásztorkodott többet, de itthon csak a bajuk volt velem örökké, mert feszt verekedtünk és egyfolytában a csendőrök kerestek. Én valamerre örökké elbújtam. Egyszer aztán a csendőrök apámat kapták el és felvitték a községházába. Akkor aztán apám kiadta az utamat. Azt mondta pakolj, eredj valamerre, keress munkát, mert én többet nem tartom a hátamat helyetted.

   Én össze is pakoltam, felültem a vonatra. Elmentem Vásárhelyre, ahol addig életembe se jártam. Azt se tudtam, hogy létezik Vásárhely. Mikor leszálltam a vonatról ott volt Károly Sándor, Alsósófalváról (aki ott dolgozott a vasútnál) kérdezte, hogy mi járatba vagyok. Én pedig mondtam, hogy munkát kellene keressek. Maga mellett tartott, mert másnap felvétel volt a vasútnál. Sokan voltunk összegyűlve, akik felvételre vártak. Levetkőztettek az egészünket és megvizsgáltak. Egyrészinek mondták, hogy álljon jobbról, más részinek, hogy álljon balról. Akik bal oldalon álltak, azokat hazapakolták, a többieknek pedig hétfőtől kezdődött az iskola. Huszonnyolc diák volt, három hónapot tartott az iskola, de még fizetést is kaptunk. Nem is keveset. Délelőtt nyolc órától délután egy óráig volt a tanítás, utána mehettünk amerre akartunk. Én egy olyan asszonynál laktam ott Vásárhelyt, akinek az ura katona volt, és neki is jól jött a pénz, amit a kvártélyért fizettem. Pénzem volt, mert az iskola jól fizetett. Három hónap után kihelyeztek a vasúthoz. Én fékező voltam két társammal együtt. A vonatvezető mindig felügyelt ránk. Meg volt neki mondva, hogy ez a három ember s a két szeme... Mikor, milyen jelt adott a síppal, mi az szerint kellett cselekedjünk. Ezért nagyon oda kellett figyelni, mert azon múlott minden. Az én munkám abból állt, hogy kézzel fékeztünk, mert akkor még szénnel működtek a vonatok és kézzel kellett lefékezni. Legtöbbet Gyergyószentmiklósra jártunk. Néha a kicsi vonattal feljöttünk Nyárádszereda felé Szovátára. Olyankor hazaszaladtam meglátogatni szüleimet, igaz ritkán volt ez. 

  A 24-es és 25-ös legényeket besorozták leventéknek Szovátára, de minket a 23-asokat nem. 44-ben egyik este Szentmiklósról visszaértem Vásárhelyre, és indultam, hogy tudjam meg, hogy másnapra hova rendelnek, hát jő szembe az állomásfőnök: „Baj van fiú, mert jönnek az oroszok”. Megtudta, hol lakok, de felajánlotta, hogy kivisz engem Magyarországra, mivel már az ő családja el volt menekülve. Én inkább haza szerettem volna jönni. Már mindenütt német katonák őrizték a terepet. A főnök azt tanácsolta, hogy ha már mindenképp haza akarok jönni, szökjek fel a kicsi vonatra, ami Nyárádszereda felé jött Szovátára, és ha akárki kérdezi, én vagyok a fékező. De csak Szakadátig értünk el, mert ott már nem engedték tovább a vonatot. Az úton se lehetett matatni, mert mindenütt tankok, s katonák voltak, így gyalog vágtunk neki árkon bokron keresztül, bujkálva, hogy valahogy hazajöjjünk. Volt egy asszony is velünk, Fülöp Károlyné, akinek az ura Vásárhelyt volt katona, és látogatóba volt az urához. Amikor felértünk a 42.-ig, egyik elfáradott, leültünk pihenni és elé szedtük a pakkunkból az ételt. Alig kezdtünk enni, a híd alól kiugrott három magyar csendőr, és vissza akartak minket fordítani. De meglátták az étel, s mivel hogy ők is éhesek voltak, az ételért cserébe elengedtek minket. Már sötétedett, amikor a faluba értünk. Mikor közeledtem a házunkhoz, akkor találkoztam az utolsó csapat magyar katonával, s tiszttel, akik le voltak maradva. Behúzódtam a híd alá, és hallgattam, hogy egyezkedtek merre menjenek tovább. Ahogy elvonultak, hazamentem, de otthon sehol senki nem volt. A család el volt bújva a csűrbe. De apám észrevett, hogy bementem a kapun, mondta, hogy menjek be a házba a belső szobába, feküdjek le. Fáradt voltam, elszunnyadtam. Reggel arra ébredtem, hogy egy idős magyar tartalékos katona áll az ágyam mellett. Parancsolt volna, hogy álljak be katonának. Kérdeztem tőle, maga milyen parancsot teljesít. Azt mondta, az a küldetése, hogy szerezzen katonákat. De én erre azt mondtam neki, hogy én már más parancsot kaptam, kell menjek más felé. Ahogy elment levettem az egyenruhát és ki a határba. Ott bujkáltam a dombok között három napig. Aztán hazajöttem házunkhoz a kerteken keresztül, mert már a kerítések is le voltak lőve. Hát az udvarunk tele volt lovakkal és oroszokkal. Észre vett az egyik katona, meglátta a lábamon a jó csizmát, hátból lefogtak, és letépték rólam az új csizmám. Cserébe kaptam "gurnyi" csizmát, de annak se talpa, se sarka, csak a szára volt. Szerencsénk volt azzal, hogy apám egy kicsit tudogatott oroszul, s így nem bántottak annyit, de ezek amúgy kegyetlenek voltak, mint a vadállatok, úgy vágták meg az embert, akár egy kutyát. A Jó Isten őrizzen meg tőlük mindenkit. 

   1944 őszén megnősültem. Elvettem Fülöp Lídiát. Igaz nem sokat udvaroltam neki, mert én olyan legény voltam, hogy egyik nap itt, és a másik nap ott. A falubeli községházában esküdtünk, a lakodalom háznál volt. Az öreg Károly Albert és Kádár Mihály zenéltek. Laskaleves hússal, utána meg marhahús tokány volt. A bort Fülöp Károly kocsmárostól vettük, mert akkor háznál nem igen csináltak bort. A pálinkát pedig Nyárádszeredában cseréltem deszkával. Ajándékba adtak pénzt is, de többnyire tekenőt, gyúródeszkát, s edényeket kaptunk. 

   Fiatalemberként fuvarozással kerestem a kenyeret a családnak. Jó lovaim voltak és a parajdi ifetnek -ami a mostani piactér helyén volt- fuvaroztam. Egészen addig, míg meg nem hallottam, hogy meg akarják alakítani a kollektívet. Azt mondta egy öreg, jobb ha más megélhetőség után nézek, mert el fognak venni földet, lovat, mindent. Bokor Mihály, a szovátai vasútnál dolgozott. Elmentem tőle érdeklődni, hogy hogyan kerülhetnék megint vissza a vasúthoz. Ő mondta, hogy iratkozzak be iskolába és akkor visszavesznek. Így kerültem megint vissza Vásárhelyre iskolába, de mivel már román világ volt, nem fizettek úgy mint annak idején. Ahogy lejárt a három hónap iskola ki akartak helyezni Maros mellé, de én nem akartam oda menni, mivel hogy a család itthon volt. Mondtam, hogy engem helyezzenek Parajdra, de nem lehetett, mert az nem a vásárhelyi vasút társasághoz tartozott. Én mondtam, hogy „nem is fizettek, nem is parancsolhatnak”. Otthagytam őket, elmenetem Blaj-ra a vasútállomás főnökéhez. Mondtam, hogy én Parajdra akarok menni dolgozni. Jókor mentem, mert pont volt szabad hely, így kaptam munkát Parajdon. Ahol nyugdíjba vonulásig dolgoztam. Amellett volt gazdaság. Voltak lovaim, ökrök, bivalyok. 

   A 91 év során sok mindent átéltem. Volt részem jóban is rosszban is. Akkor volt a legjobb, amikor volt egészség, mert akármilyen időszakot éltünk mindig tanulni kellett s dolgozni.

   Elmesélte Molnár Miklós, született 1923-ban Alsósófalván.