Szüleim gazdaemberek voltak, mi pedig hárman voltunk gyerekek a családban. Mihelyt akkorák lettünk, hogy jók voltunk valamire, kellett menni a mezőre. Kit mire tudtak használni, azt csinálta: lóvezetés, kőszedés, ez a gyerekek dolga volt. Hét osztályt jártam iskolába, akkor annyi volt a falunkbeli iskolában. De délután, iskolából hazamenve kellett segíteni a szülőknek. Játékszerek sem voltak, ha vasárnap délután összegyűltünk gyerekekül, akkor bújócskáztunk vagy ugróköteleztünk. Tizenhat évesen árván maradtam, mert meghalt édesapám. De abban az időben én már szolgálni voltam Pesten egy zsidó családnál. Ott jól bántak velem, nem tettek külön cselédszobába, mert édesapám levelet írt gazdáméknak, hogy „ne tartsák a lányomat hidegben”. Ott voltam Pesten és jött egy távirat, hogy meghalt édesapám, de az asszonyomék azt mondták, hogy nem lehet igaz, hisz egy hete írt édesapám saját kezüleg levelet; így nem jöttem azonnal haza. Két nap múlva megint jött egy távirat, és akkor elindultam haza, de Pestről csak Kolozsvárig volt vonatom, s ott egy kerek napot vártam az állomáson, míg volt másik vonat, amivel tovább menjek. Így mire hazaértem apám el volt temetve. Ez a mai világban szinte hihetetlen.
Lánykoromban télen jártunk fonóba, ahol többet játszódtunk, mint fontunk. A legények is sokat hátráltattak a fonásban, mert beültek a kör közepébe, és hol az orsót lopták el, hol meg a gomolyát, és azt ki kellett váltani. A váltságdíj általában egy csók volt. Egy másik érdekes fonóbeli játék volt a lánykeresés.
Három – négy lány szembe állt a legényekkel, és megkérdezték „megkeresel-e?” a válasz természetesen „igen” volt, és akkor a lányok kimentek a kapun és ahányan voltak annyifelé mentek a környező utcákba és ki hova tudott elbújt. Majd a legények indultak a sötétben a keresésükre, és ki akit megtalált, azzal ment vissza a fonóba. Igaz olyan is volt, hogy valamelyik lányt nem találták meg. Az mikor megunta visszajött magától.
Szombat esténként mentünk a táncba. Az volt a neve nyolcas tánc, mert nyolc vagy tíz pár volt hivatalos. Ezeket a táncokat egy egy kifogadott háznál tartották. Mentek hívatlan személyek is oda, de azoknak csak egy nóta volt adva, azalatt táncolhattak, de utána el kellett menjenek. Ide a lányok vittek süteményt, néha még ételt is, és ezt csak a hívott személyek fogyasztották el.
Vasárnap délután volt a közös tánc, oda bárki mehetett, fiataltól idősig, ezeket nyáron csűrökben tartották, télen pedig a falu központjában lévő Vitán bolt pincéjében. Főként csárdást meg szökőt jártunk, de volt keringő nóta is. A falubeli cigányok zenéltek. A legény csak messziről bólintott a lánynak, akivel akart táncolni, és a lány kellett odamenjen a legény elé. Ezeken a bálokon is voltak íratlan, de kemény törvények. Például amikor kikiáltották, hogy „ez a nóta a katonalegényeké”, akkor más legény nem állhatott fel táncolni. De voltak vakmerő legények is, akik úgyis felálltak, azt azonnal kidobták és máris kezdődött a verekedés. Ilyenkor gyakran előkerült a bicska is. Szívesen mentem a bálokba, mert nagyon szerettem táncolni. 1956-ban jöttem férjhez Ambrus Déneshez Alsósófalvára. Együtt laktunk apósomékkal. Nagy gazdaság volt: ló, tehén, disznó, sok föld. Sokat jártunk a mezőre. Két gyereket szültem, de az nem számított, hogy kicsik a gyerekek, úgyis kellett menjek a mezőre. Úgy jártam egyszer, hogy a kisebbik fiamat elvittem az aratóba, a rengőbölcsővel együtt, de ő egész nap akkorán sírt, hogy apósom szégyellte, hogy hallják a mezőn a munkások és azt mondta máskor üljek otthon vele.
Majdnem minden reggel túrópuliszkát ettünk, a mezőre szalonnát, túrót vittünk és este mikor hazamentünk, akkor ettünk levest. Általában: pityóka-, paradicsom-, tárkonyos-leves, vagy rántott hagyma, rántott káposzta, de ezek mind hús nélkül, csak vasárnap került hús az asztalra. Laktatós étel volt a „grenadir mars”, ami úgy készült, hogy főztek nokedlit, krumplit és hagymát pirítottak kicsi pirospaprikával megszínesítették, és a kockára vágott főtt krumplit meg a galuskát belekavarták.
A gyereknevelés is nagyban különbözött a mostanitól. Pelenkát a letett ruhadarabokból, ingekből, lepedőkből szabtunk. A ruhákat mi magunk varrtuk rájuk, és sokat kötöttünk: pulóvereket, lájbikat, szvettereket. A ruházatunk anyagát mi magunk állítottuk elő, kenderből szőtt anyagból varrtunk. De amíg a kenderből vászon lett, addig sok baj volt vele.
Tavasszal elvetettük a kendermagot, nyáron egy része kivirágzott, az magasabbra felnőtt és azt ki kellett halásszuk a többi közül és kinyőjjük. A többi volt a magos kender. Azt kellett még hagyni, hogy érjen a magja. Ősszel azt is kinyőttük. Kévébe kötve összebújtattuk a fejével, hogy füllődjön meg, hogy lehessen kisúrolni a magját, hogy legyen mit másik évben elvetni. A kender szárát bevittük a Nagyvízre (Korond patakára). A férfiak cüvekeket vertek a patak medrébe, és sorba belefektettük a vízbe a kötés kendereket, majd deszkákkal, kövekkel megnyomtattuk, és egy hétig ázni hagytuk. Amikor kiszedtük a vízből, hazavittük és kiállogattuk száradni. Száradás után megtörtük a kendert és fából készült törővel és utána a tilóval, e szintén egy fa szerszám, kitiloltuk, hogy kihulljon a pozdorja. Egy fába hosszú vasfogak voltak, ez volt a gereben, azon téptük a kendert, hogy bolyhosodjon. Utána egy szintén egy szintén vasfogú, de apróbb fogazatú „léhel” nevű szerszámon kifinomítottuk, még mindig hulltak ki pozdorja darabkák. Amikor már elég finomra volt tépve a kender kötegeket formáltunk belőle, és a guzsalyra kötöttük, megfontuk, vásznat szőttünk belőle.
Ezekből varrtuk az inget, alsónadrágot a férfiaknak, a nőknek ruha alá hosszú inget, amit a modernebb világban a kombiné váltott fel. Ha felső nadrágot akartunk varrni belőle, akkor megfestettük az anyagot. A festék alapanyagot szintén magunk gyűjtöttük. Vagy diófalapiból főztünk festéket, vagy az egerfa kérgéből.
Úgy hogy amikor lejárt a mezei munka, volt mivel dolgozni, míg a kenderből egy-egy ruhadarab készült. Jártunk télen fonóba, és ha kész volt a fonal, szőttük meg.
Amikor megalakult a kollektív, elvették a földeket, be kellett adni a lovakat, teljes felszereléssel: szekér, eke, boronával együtt. Az uram is járt egy darabig a lovakkal a kollektívbe dolgozni, de egyszer jött egy cigány és kihirdette a faluba, hogy a parajdi sóbányába munkásokat keresnek. Elment az uram is és fel is vették egyből, és így bányász ember lett. Én meg jártam a kollektívbe, és a háztartást végeztem. Ahogy a gyerekek akkorák lettek, segítettek amit tudtak. Volt a Szabó Géza lakon nyitva egy ládagyár féleség. Jártam oda is ládát szegezni. Ezek lécből készült gyümölcsös ládák voltak. Nem túl sokat fizettek érte, a fizetés darabszám után volt, de az is pótolta az uram keresetét. Sőt még a gyerekek is segítettek szegelni, mert nem volt túl nehéz munka.
Minden esetre az akkori élet sokkal nehezebb volt fizikailag, mint a mostani, többet dolgoztak azt emberek, de ugyanakkor nyugodtabbak voltak, és sokkal jobban összetartott a falu népe a fiatalság, és a rokonság. Hát így volt akkoriban.
Elmesélte Ambrus Dénesné, Krall
Rebeka született 1925. június 12-én Felsősófalván.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése