A seregben reggel adtak kávét és kiosztották a napi kenyéradagot. Az ebéd már attól függött, hogy a konyhát elverte-e az ellenség. Mert leghamarabb azt célozták, és így olyan is volt, hogy három napig nem volt étel.
Szeptemberben az oroszok visszavertek minket az Úz-völgyében, mert ők jobban fel voltak szerelve fegyverrel. Az angolok szerelték fel őket. A Ménasságból este tizenegykor indultunk hazafele. Gyalog át a Tolvajostetőn. Ide reggel hét órára értünk, majd megpihentünk, mert a bakancs soknak felmarta a lábát. De enni csak hideg ételt ettünk. Nem mertünk tüzet rakni, nehogy az oroszok meglássák a füstöt. Mert ha valahol füstöt láttak, rögtön lőttek. Az utakon sem jöhettünk, hanem úgy ne, árkon-bokron keresztül. Az oroszok az utasokat is támadták, nem volt tanácsos az utakon járni. Jobb volt így.
Szóval délután háromkor indultunk tovább a pihenőből és éjjel egyre értünk be Felsősófalvára. A szakaszparancsnok felsői volt, Tóth András. Ő otthon lemaradt és a géppuska is nála maradt. Én meg hazajöttem. Nálam csak kézi pisztoly maradt. Később az oroszok szedték össze a puskákat. Muszáj volt leadni, de én nem akartam a pisztolyt, így elrejtettem a csűrben. De aztán valaki elárult, és márciusban rám jöttek, és muszáj volt leadjam.
Kegyetlen rosszféle, durva nép volt az orosz, úgy rontottak be a házba, mint a vadállatok. Vittek el mindent, amit megfogható volt, élelmet, állatokat, ágyneműt, párnákat, mindent. Édesanyámék úgy tudták megmenteni a párnákat, stafírt, hogy a szomszédba volt két pince. Oda hordtak mindent, és befalazták az egyiket, és ott nem kapták meg.
- És volt nekem egy szép kézimunkám, egy félig kivarrt turulmadaras falvédő. Beleraktam egy kis böröndbe, és belévettem az ágyba, és még azt is elvitték - meséli közben Rebeka néni.
A házaknál helyett kellett adni az oroszoknak, és a lovaiknak is. A két Sófalván összesen volt hetvenöt kozák, és kétszáz nyolcvan ló elszállásolva. Hozzánk is beköttek két lovat, és azt etetni meg gondozni kellett. Egyik reggel jön az orosz, és kérdi, hogy adtam-e zabot a lónak. Mondtam, hogy igen, és még a zabos láda is előtte volt. De az csak mondta, hogy dáváj dáváj, zabot a lónak. És mivel előre kileste, hogy honnan visszük a zabot a lónak, máris indult volna fel a padlásra zabért. De amikorra félig felment a létrán, én elkaptam, mondtam neki, hogy te oda úgyse ménsz fel, és jól összeverekedtünk. Áldott szerencse, hogy nem volt nála puska, mert azon nyomban meglőtt volna, de elmenekültem. Átmentem felsőre, és ott bujkáltam a rokonoknál, de az oroszok kerestek, hogy lőjenek meg. Édesapámat elfogták, és elvitték a főhadiszállásra, amely Biró Balázsnál volt a faluban. Ott bezárták őt a pincébe, hogy ha én nem kerülök elől, akkor őt lövik meg. Minden egyes nap kerestek, hogy nem-e jöttem haza. Még az ökröt is lehajtották, hogy ha nem kerülök elő, akkor azt is meglövik. De aztán a falu bírója, Hajdú Márton segítségével elengedték. Ő tudott jól oroszul, s így beszélt velük, és elengedték apámat. De amikor mentek el az oroszok, még Korondról is visszajött az a kozák, hogy haddlám kerültem-e elő, hogy lőjön le.
Az iskola tele volt fegyverrel, és a falu népe megvolt ijedve, hogy ha az oroszok megtalálják, akkor szétbombázzák az iskolát. Így mindenki aki mozogni bírt, asszonyok, gyerekek, öregek kosarakkal hordták be a Nagyvízbe, hogy az iskola megmeneküljön. Amire az oroszok ideértek, már csak élelmiszert találtak, és így az iskola meg is menekült.
A kaszárnya ablakában piros rózsa nyílik,
Hull a könnye egy barna lánynak el nem akar állni.
Ne sírj, ne sírj barna kislány, büszke lehetsz rája
Hogy szívednek egy kerékpáros honvéd a hűséges párja.
- Elénekelte Fülöp Rebeka kilencven évesen, és az utókornak azt kívánom, hogy a Jóisten őrizze meg őket, hogy a hazánkba idegen nemzetség jöjjön.
Az első rész elolvasható ide kattintva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése