Nem születtem én sem, s te sem márványköves fényes palotába,
Ott ringatott édesanyánk kis falusi piciny kunyhócskába.
Mégis milyen büszke lettél, mintha selymek közt születtél volna,
Mintha mindig ez a világ, lábad elé piros rózsát szórna.
Nem hiszem, hogy lábad előtt kinyílnak az illatos rózsák,
Minden igaz szerelemnek bánat az a, csalódás a vége.
Dobd félre a büszkeséged, szeresd azt ki majd meghal utánad,
Akinek a rózsafáján nem terem más csak tövis és bánat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése