A nép még most is tündérekkel népesíti e mesés hegyet; azok – úgy mond a rege – a hegy keblében aranyoszlopos palotában laknak, s csak éjjel, szép holdvilágnál jönnek ki a föld felszínére. Egy öreg váralji pásztor ily regét mondott nékem:
Volt falánkban (falvánkba) egy marhákkal kijáró pendelyes legényke (még ingben járó gyermek), ez ott a vár tartományában játszadozott; hát egy szép asszonyember jön hezza (hozzá), s édes mézes beszéddel magához bátorítva beviszi a firtosi aranypalotába, s 7 évig ott tartja. A legénykéből, legény lett, jó dolga volt, mert a tündér szerette, s kényesztette, de még is eszibe jött az otthon s haza vágyakodott: Jó, lelköm lelke – mondá a tündér – mönj haza, de egy esztendőre vissza jőjj, mert ha nem, édösöm megvakulsz. Kincscsel terhelve elmendegéle a legény haza, szülői úgy örültek neki, mint a tavaszi fecskének, jószágot vöttek, s boldogul élnek; de jött az esztendő vége, a legénynek eszibe jött a szép tündér s tett fogadása, menni is akar; de öreg apja anyja siránkozva mondják neki: Ne mönj el édes fiam, ne hagyj el minket, hisze jó dolgod van itt nálunk; végre enged a fiú, s marad. De mikor betölt az esztendő, nagy sivalás (zendülés, csendülés) lött, s a legény szemevilága nélkül maradt. Azért ki mit fogad, töltse be, monda beszédes öregem, mert a székely mindég szeret erkölcsi igazságot vonni, még a regékből is.
Részlet Orbán Balázs A székelyföld leírás című művéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése