A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fái és földi virágok énekét. Valami csodálatos, ritmusban lengedező szellő fényhullámokat ringatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hídra.
Sokáig nem jött senki.
Végre a szejkei részen előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és lajtorjás. Két pereszlen pejlovacska húzta. Fent, keresztülvetett deszkán tömött székely ül, deresen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór és büszkén hirdette, hogy:
- Én sófalvi vagyok!
Közönségesen Mókakirálynak hívták. Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis és az arcája valami különös gyermeki pajkosság derengő mezeje.
Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamási keresztfához a tetőre, látta, hogy egy úrféle mendegél előtte az úton, majd megfordul, néz visszafelé és helyből megáll.
- Ebből üsmeretség lesz – mondta a székely, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyáltalában a szekeret s derékig emelte kalapját.
- Jó napot kívánok bácsi! – köszönt s nekibillent a feje is.
- Mára megvolt – mondta a székely.
- Ültessen fel, bácsi! Meg lesz fizetve – szólott az úr kissé tehetősen.
A sófalvi azonban nem állítá meg a szekeret, hanem elnézett a lovak felett, majd megsuhintotta ostorát s akkor így felelt:
- Hát üljön fel az ár!
A nadrágos előrefutott.
- Hát, álljon meg akkor! – mondta.
- Én meg, ha mondják – tempózott az öreg s leállította lovait. Hirtelen megnézte félszemmel az urat s maga mellett a deszkát s mókára gyúló szemekkel felülésre bíztató. A nadrágos valahogy felhágott s nekihelyezkedett az ülődeszkán. S a másik pillanatban a nyelve már állott, hogy mondja:
- Én Lukács Mihály vagyok, hivatalbéli ember Kolozsváron s most jövök meglátogatni öregapámat Korondon, - azonban lenyelte utolsó pillanatban a szót, mert észrevette, hogy a székely semmibe veszi.
Mentek már valami félkilométert, s még egyik sem vakkantott bár egy szót. A lovak szaporán aprítottak a poros úton, maga a székely kacagta belől, hogy kínlódik az úr, pajkosan nézte az útmelletti földeket s a hegyek felé is elhunyorgatott néha, mintha az övé volna ez az egész ország. De a beszéddel egészen várt, mert úgy tartotta, hogy az úrnak kell szólani előbb.
S végre csakugyan fészkelődni kezdett a hivatalbeli, előrehúzta magát egy kicsit a deszkán s így szól:
- Maga hová való, bácsi?
- Én a földbe. Hát maga?
Az úr hirtelen kapta a feleletet, de gondolta magában, hogy ő is mond egy nagyot s így szólt:
- Én svájci, tudja-e, hol van?
A sófalvi nem jött zavarba, hanem könnyedén ráfelelte:
- Hogyne tudnám, hiszen nekem is van egy tehenyem odavaló.
Lukács úr visszaült előbbi helyzetébe rögtön. Azóta jártatta hirtelen az eszét, hogy mit cselekedjék: visszamondjon valami darabos szót, vagy megvesse az embert s leszálljon a szekérről, vagy kezdje erős magasan a beszédet ő is. Úgy döntött, hogy magosan kezdi s így szólt:
- Tudja bácsi, én Amerikából jövök. Félesztendeje lesz mingyárt, hogy hajón s vonaton a repülőgépen s csónakon s autón s motorbiciklin s lovon s kocsin mindegyet jövök.
A székely fölemelte mutatóujját s ájtatosan közbevetette:
- Mister!
Lukács úr sem jött zavarba. Benne volt immár egészen a tempóban s minden erejét arra vetette, hogy elszédítse ezt a goromba parasztot. Egész testében mozogni kezdett, ahogy folytatta:
- Nincs az Istennek embere, aki annyi mindenen keresztül ment volna, mint én ebben az utolsó tíz esztendőben. Mert annyi ideje élek Amerikában, pontosan annyi. Tuggya, Svájcból mentem ki, s tudtam már németül, franciául, angolul s még vagy tizenkét világnyelvet. S amikor kiérkeztem, mégsem kaptam munkát, olyan nekem való munkát, úrit, tuggya, hanem kifogott halakról szedtem le a pikkelyeket, mert Newyork utcáit mind olyanból rakták ki, tuggya! De aztán farmot vettem, kérem, közel a trénhez a centrum felé s azon a farmon voltak banánerdők s termettek ezermódra az ananászok. Nemsokára beléptem egy bank-kompaniba s vicepresident lettem s a csekkszámlám már százezer dollárt mutatott s akkor azt gondoltam: elég, Mihály, a pénzből s a dicsőségből, most hazamész Európába s megveszed Korondon az aragonit-bányát...
Itt fújt még egyet a végére, aztán nagy önérzettel leste, hogy mit mond a székely.
A székely pedig meglengette ostorát s egykedvűn csak ennyit mondott:
- Lm, hazudék egyet az úr!
Úgy hatott a szólás, hogy még meg is görnyedett belé a nadrágos ember.
Azután mozdulatot tett, hirtelen, hogy leszálljon. A szekeres megfogta azonban kedvesen a karját.
- Üljön csak veszteg – mondta, - nem lássa, milyen jól töltjük együtt az üdőt?
Meggondolta s visszaereszkedett az úr. Úgy érezte, hogy felengedett végre a székely s várta is további kedves szólásait. A sófalvi azonban erősen hallgatott. Míg végre egy kotorgó kutyát megkapott a szeme. Akkor valami új hátmegetti gondolattal így szólt:
- Lássa-é, az a kutya eszesebb, mint sok ember.
- S miért vajon? – ellenkezett a hivatalbéli.
- Az egyéb mellett azért is, mert csak akkor ugat, ha szükség.
Gondolta Lukács úr, hogy megedzi magát apránként s nem vette fel a célzást. Hanem inkább magyarázni kezdett:
- Hiszen, ott kezdem – mondta -, hogy gondolkozni sem tud egy kutya s így véleménye sincs semmi kérdésről. Csak ösztönei vannak, tudja kérem: olyan létfenntartási s más alantas ösztönek, persze, ezt falun nem tanítják, jegyezte meg epésen.
Ezalatt egy bihalcsordához ért a szekér. S a székely felelet helyett ostora nyelével arra mutatott s mintha csak szórakozna, olyan ártatlanul tette fel a kérdést:
- Tuggya-é, hogy mi feketébb a bihalnál?
- A gonosz ember – vágta ki Lukács úr.
- Maga ezt állja a világ előtt is?
- Ezt igen. Isten s ember előtt.
- Én osztán nem bánom, - engedte meg a székely. Aztán megrándította a gyeplőt.
- Cun haza, hé! – mondta.
Egyideig nem szólt, mintha arra várt volna, hogy a kutya s a bihalak menjenek ki a nadrágos fejiből. Egyszer azonban nagyot kacagott.
- Mit tetszik nevetni? – kérdezte a hivatalbéli.
- Nekem bizony egy jóízű mese juta eszembe, ahogy megriasztám hazafelé a lovakat.
- Halljuk! – kellette magát a másik. – Én nagyon szeretem az effélét. Magam is irogattam egypár jóízű, kerek történetet a székelyekről.
Az öreg feljebb taszította kalapját s mondani kezdte:
- Volt eccer egy szegény ember, annak egy fia, egy leánya s egy kutyája. S volt neki egy nagy tisztafekete állatja is. Eccerre gondolta, hogy kivizsgálja ész dolgában az egész családot s összegyűjté pontosan őket. Akkor azt kérdezte a leánytól: Édes leányom, mi feketébb ennél a fekete állatnál? A leány azt felelte, hogy a bánatos szerelem. A legénytől is azt kérdezte: Édes fiam, mi feketébb ennél a fekete állatnál? A legény azt felelte, hogy a hitvány ember. – No, te édes kutyám! – szólítá meg azt is, - mondd meg: mi feketébb ennél a fekete állatnál? A kutya megtekergette a farkát s jácodva így szólt: Édes gazdám, ennél a fekete állatnál az feketébb, amit a szem feketébbnek lát.
- Igaz? – mondta melegen s hirtelen Lukács úr.
- S most mondja meg, lám melyik volt a legeszesebb a három közül? – kérdezte a székely.
- Hát a kutya, kérem!
- No, lássa: magát előbb kérdeztem, mint a kutyát s mégis utána tette le a vizsgát.
Csak most vette észre a nadrágos, hogy mennyire ráfeküdt eszével a székely.
- Tovább ne folytassuk! – ajánlotta.
- Nekem nem is haszon... – szúrta meg megint az öreg.
Az apró lovacskák vígan poroztak az ezervirágú rétek között. Kélt falut hagytak el immár s a harmadik a magos hegy tetejéről odalátszott. Házai a lehajló nap fényében messzire fénylettek, mintha szüzek építették volna azokat.
Lukács urat azonban nem igézte meg semmi. Szemeit lehunyta s tette, hogy alszik. A székely rá-rápillantott, majd megszalasztotta lovait, de az úr szemei nem virradtak fel mégsem.
Végre felállott félig az öreg s megemelintette az ülődeszkát, hogy a másik szinte ledőlt az útra.
- Ne aludjék, mert jön az eső! – mondta.
Lukács úr serényen forgolódni kezdett s vizsgálta körül a horizontot.
- Hol jő? – kérdezte.
- Ahol az Isten akarja.
Akkor vette csak észre, hogy közelednek Korond felé, ahol ő leszáll s vége. Most nagy kedve volt hirtelen. Repülni vagy legalább játszani szeretett volna. Vizsgálódott is, hogy mit tehetne végezetül. Egyszerre vicces ötlete támadt: kihajolt a szekérből, majd ijedten visszakapta magát s kiabálni kezdte:
- Hé, bácsi, hó! Ki akar esni a kerék.
Az öreg lefogta lovait rögtön, kiugrott a szekérből, a nyelve hegyén egy káromkodással a másik oldalra került, de ott megütközve így szólott fel az úrnak:
- Az akarna – mondta Lukács úr – csak a kerékszeg nem engedi.
Az öreg nagyot nyelt, hogy ilyen sikeresen megviccelte egy nadrágos. De nem szólt, hanem felült s barátságosan hajtani kezdett. Titkon azonban bosszút forralt s egyszerre megcsillant a szeme, jelezvén, hogy: mingyárt megszenveded, te kóduskirály!
Közben beérték a falut s csendesen zörögtek tova.
- Annál a hídnál leszállok – mondta Lukács úr.
- Melyiknél?
- Ennél, é!
Mire kimondta volna, jót húzott a lovakra a székely s a szekér hányni kezdte sebesen a farát.
- Álljon meg! – kiáltotta Lukács úr.
De az öreg még jobban szabni kezdte a lovakat s ki a faluból s poroztak veszettül fel az úton. S közben oda-odareccsentette a szót:
- Nézze a kerekeket az úr, lám, nem akar-é kiesni?
Egyetlen futásba értek a faluba s ott egy ház előtt leállította lovait a székely s nagyot szusszanva így szólt:
- No, hazajövénk hálaistennek!
A nadrágos leugrott s arcából kikelve ordította:
- Disznóság! Így elvágtatni az emberrel!
S újabb nyomatékkal hozzátette:
- Én Lukács Mihály vagyok, tuggya meg! A korondi Lukács Péternek a fia. Tuggya meg!
A székely ránézett meredten, majd fejét vakarni kezdte.
- A tűzlángja vesse fel, hiszen az a Lukács Mihály az én unokabátyám.
Meglaposodtak mindaketten. Aztán az öreg megfordította a szekerét s így szólt:
- Jere, öcsém, ülj fel, hazaviszlek.
Lukács úr a kalapját verte a lajtorjához, úgy röhögött.
Elhelyezkedtek megint.
- Hát honnét jössz, ecsém? – kérdezte az öreg.
- Én Kolozsvárról. Hát maga, bátyám?
- Én valami sót szállíték Udvarhelyre s jól felmérgesíte a boltos.
Egy korcsma előtt megálltak a lovak. A székely leszállott.
- Jere, ecsém, igyunk meg egy fillitret erre a társasjátékra.
Bémentek s legényesen elkiáltotta magát az öreg:
- Hé, egy litret a jobbikból!
Az első csillag lekacagott a sóvidékre; a gyermekek imádkozta a faluban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése