1916

  ,, - Hagyja békén, tanító úr - mondta egy sófalvi, aki Benczédit Korondról ismerte. - Tudja ő, hogy miért sír.

   - Valakit sirat a családjából?

   - Az édesapját. Kicsi leányka volt, mikor utoljára látta.

   - Miért nem a temetőben siratja? A nyughelyénél.

   - Mert nincs nyughelye az apjának, tanító úr. Nem ismeri az apja sírját. Nem tudja, mikor halt meg, hogy halt meg, csak azt, hogy meghalt... Mert elvitték, és soha nem jött vissza... Minden hamvazószerdán eszébe jut az apja. És a vidám temetés sírásra fakasztja. Gyászmenet, énekszó, még ha tréfa is az egész... Az ő apját nem kísérte gyászmenet, nem szólt pap a sírjánál, nincs is sírja...

   Van-e kegyetlenebb halál, mintha egy földhányás, egy fejfa sem marad az elmenő után?!

   Sófalván, alsón, negyvenhat sírdomb hiányzik a falu temetőjéből. Negyvenhat fejfára nem írták fel a távozó nevét. Negyvenhat család nem sirathatta el az apát, a nagyapát, a testvért, a fiút.

   Elgyászolni se volt szabad a halottakat. Úgy, ahogy az kijár minden ember fiának, Isten teremtményének. Fekete öltözettel, könnyebbítő sírással, hangos panaszkodással. Fegyveresek, román csendőrök parancsolták a feledést, a némaságot a gyászolókra. Nem érlelődhetett a sebzett lelkekben megbocsátás, igazi engesztelődés, mert nem volt szabad megnevezni a gyilkosokat, a bosszúállást, a rémítő hajnalt, mikor a halál nevében összeszedték és útnak indították az ártatlan élőket. "

   A fenti részlet Beke György Barangolások Erdélyben című nyolckötetes művének Székelyföld II. című kötetében olvasható. Alsósófalváról 1916 szeptemberében 70 férfit hurcoltak el Moldovába, ahol egy bojár birtokán őrizték őket. Közülük 46 soha nem tért haza.